Lehet-e vezetni, ha valaki a (fekete) Napba néz?

Noha a FÉRFI az csak egy prototípus a teremtéstörténetben, s mi nők tudjuk, hogy néha belőlük bizony pont az a bizonyos oldalborda hiányzik. Mégis - vagy talán épp ezért - el kell viselnünk nap, mint nap az erősebbik nem - ránk nézve gyakran nem túl hízelgő - különböző megjegyzéseit az élet számos területén.

No persze nem azzal dicsekednek, hogy ők sokkal jobban bánnának a Domestossal a fürdőszoba takarításánál, vagy jobban tudnak pelenkát cserélni, esetleg mosogatni... Nem, nem! Ezekről valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem zengnek dicshimnuszokat. Bezzeg az autók világa!!!! No, meg a vezetés!!! Azt hiszem, e témában nemcsak én hallgatok megjegyzéseket!

S hogy rászolgáltam-e? Szóval, hogy én egy vagyok-e ama bizonyos jogosítvánnyal rendelkező nőnemű lények közül, akitől hirtelen Einstein-frizurát növesztenek a "teremtés koronái"?

Hát lássuk csak, hogyan szereztem jogsit! És akkor most tudok vezetni vagy sem? Friss diplomával a zsebemben költöztem Veszprémbe - ezer éve. Egy közeli településen kaptam állást. Tele ifjonti lendülettel, energiával, no meg tanári fizetésemtől dagadó zsebekkel gondoltam egyet és nagyot: meg kellene szerezni a jogsit. Gyerekkoromban nekünk otthon nem volt autónk, húszas éveim elejéig csak az anyósülésről szemléltem néha a vezetés csodáját; közelebbi testi kapcsolatba csak kemping kerékpárom pedáljával kerültem...

Be is iratkoztam egy helyi iskolába, ahol az elmélet, az egészségügyi és a műszaki vizsga egyből ment. Emlékszem, olyan nyakatekert női módra (tehát nem együgyű női módra) magyaráztam valami vízpumpáról, meg ékszíjakról, hogy a vizsgáztató nem restellte megkérdezni, vajon a beszéd az szorosan összefügg-e a munkámmal? Naná, lyukat kell beszélnem a gyerekek hasába.

Aztán következett az autóválasztás. Volt valami Audi, Opel, benzines Golf, dízel Golf, stb. No, gondoltam, nekem egyre megy az összes. De mégsem! Női agyammal úgy gondoltam, inkább legyen valami kisebb fazon, mert annak talán látom az elejét meg a végét; hátha könnyebb vele manőverezni. Végül egy fehér dízel Golf II.-nél kötöttem ki.

Tél volt. Hó esett. Jöttek az ünnepek. Én mégis minden energiámmal igyekeztem legújabb feladatomra koncentrálni: jogsit kell szereznem.

Kezdeti lelkesedésem már a rutinpályán kezdett alábbhagyni; naivan azt hittem, néhány pedálmozdulat és kormánytekergetés jobbra-balra és kész! Ám amikor azon a hideg téli napon kihúztam a vizsgafeladatokat, már nem tűnt ilyen egyszerunek. A kötelezőknél könnyen vettem az akadályt; piff- paff még a "garázsba" is betolattam. De az Y! Itt levert a víz. Olybá tűnt, mintha nem is a magyar ABC betűje lenne, hanem valami kínai irkafirka. Még a homokba sem rajzoltam soha Y-t,- e mássalhangzót még az ovis szerelmem neve sem tartalmazta - nemhogy egy autóval.

Azt hiszem, végül oktatóm titokzatos lábmozdulatainak köszönhetően, tehát némi rásegítéssel sikerült!

Hátra volt még a feketeleves! Menjek ki a forgalomba? A sok tökéletes hím közé, aki tanulóvezetőt látván előkotorja rejtett állati tulajdonságait? Hát kellett ez nekem, szegény védtelen nőnek? Maradtam volna a kaptafánál vagy fakanálnál. Miért nem volt nekem jó valamelyik fa a fémek, gumik helyett?... Üsse kő! Majd ha nagyon morcosan néznek, próbálok bájosan kimosolyogni az ablakon, esetleg szikrát szórni kék szememmel - valami csak bejön.

Teltek az órák. És részben fenti félelmeimnek, részben a barátságtalan vizsgabiztosnak köszönhetően szépen meg is buktam. Világvége! Nem is a bukás viselt meg, inkább az a hangnem, ahogy beszélt a bácsi: lekezelő, megalázó és udvariatlan volt. Pfúj!

No, annyira zokon vettem a dolgot, hogy nem is mentem a fehér Golf közelébe pár évig. Találtam helyette egy zöldet, metálzöldet, olyan szpojleres, 1,8-as GTI-t... Mert miközben kudarcot vallottam, mint leendő sofőr, sikerült magánéletemet is összekuszálni: Megismerkedtem egy új pasival - pechemre vagy szerencsémre - egy olyan igazi, ízig-vérig autós pasival. Igaz, így osztozkodnom kellett rajta a zöld "Infánsnővel".

Mint tudjuk, két éven belül kell levizsgázni mindenből, másképp bukta az egész. Hiába noszogatott kedvesem, menjek vissza, nekem sehogy sem akaródzott menni.

Rohant az idő, elmúlott pár nyár. S első lányunk már oviba járt, amikor férjem közölte: Jó, akkor most befizetlek a Kresz tanfolyamra. Hát szólhattam én egy szót is? Mese nincs, menni kell!

Persze volt benne ráció, hiszem így az ember lánya nincs kiszolgáltatva élete párja idejének és elfoglaltságának.

Hamar lezavartam a rutinig mindent. És láss csodát! Éreztem, hogy most értem is, amit csinálok. Végre felfogtam, végig tudtam gondolni - persze csak olyan női szinten - hogy is működik ez az autó nevű valami. Jó érzés volt. Azt is le tudtam követni, mikor csináltam nagyon vacakul és mikor volt elviselhető.

Aztán megint jött a forgalom! Már csak két utcányira voltunk a céltól, kifogtam egy tök rendes vizsgabiztost - aki maga is pedagógus volt valaha - amikor sikerült egy, ráadásul ismerős utcát egyirányúsítanom, s kicsit szűken kanyarodtam balra. Szegény pasi a hátsó ülésen! Már majdnem elnézést kért, hogy ez bizony szarvashiba, sajna próbálkoznom kell újra. Zavaromban még az irataimat is otthagytam a Seatban.

De néhány órás gyakorlást után ismét nekiveselkedtem... S bár a biztos úr morcosabb volt, és az oktatóm szerint is vezettem már sokkal jobban is, de MEGCSINÁLTAM!

Végre enyém a pálya! Először csak kísérettel - emlékszem oktatóm intő szavaira! Azaz a férjemmel??? Megint leforráztak! Nem is mertem az anyósülésre nézni, elég volt periférikus látásimra és hallásomra támaszkodni, hogy tisztában legyek vele, ez nem az én sportom. Ismeritek a nyuszikás viccet, a "ha van rajtam sapka, az a bajosat"? Hát nyuszika lettem: Miért nem váltasz kettest, miért váltasz kettest; Ne menj a szélén, mert kátyú van, miért mész középen; minek lassítasz még, már rég motorfékkel kellene menni...

A mai napig jobban szeretek egyedül vezetni, mert már nagylányunk is mosolyog rajta, mennyire más, ha csak én vagyok a kocsiban és ha itt van apa is! Csomót bakizok, parázok, mit fogok megint rosszul csinálni?

Igen, vannak hibáim és nem is leszek soha olyan klassz sofőr, mint a férjem vagy mint nagyon sok pasi. Nem fogok csapatni a jégen. Nem vágyom rallyautóba. De nem vagyok az a szerencsétlen, teljesen műszaki analfabéta, ostoba nő sem, aki ne tudna megtenni egy utat - mondjuk- Sopronig meg vissza. :)))

Summa summarum: Jogsim tehát van; ha a gyerekekkel, szüleimmel vagy barátnőmmel vagyok, akkor megy a vezetés; feketenappal kicsit kevésbé. S hogy mit gondol erről ő maga? Kérdezzétek meg!

Üdv: Szélfútta haj